Nevének említése rettegéssel töltötte el az alagi tréningtelepet 2018. szeptember 18-án, amikor is borzalmas munka-balesetet szenvedett Medica nevű lovával, és mentőhelikopter szállította kórházba. Majd 14 hónap telt el a szörnyű nap óta, és a régi barátság jegyében megkértem Sanyit, – ha lelkileg készen áll erre – adjon egy interjút a Racing Portalnak.
Be kell vallanunk, nincsen hagyománya az ilyesfajta riportoknak. Hiába kerestünk sérült zsokéval, trénerrel folytatott beszélgetést a Racing Postban vagy másutt, bizony ilyen terjedelmű mélyinterjút nem találtunk, mondhatni nem szokás a lóversenyzésben. Mi megpróbálkozunk vele, de ez a beszélgetés Sanyi őszinte, már-már fájdalmas szavai nélkül fabatkát sem érne. Nagy köszönet, hogy újra átvette velünk azokat a megpróbáltatásokat, amin átment.
Nem feledhető, hogy éppen 10 esztendővel ezelőtt már nyilatkozott nekünk, de most egészen másról lesz szó.
Racing Portal: Sanyi! Nagyon köszönjük, hogy vállaltad az interjút. Többször felhívtam előzetesen a figyelmedet, hogy talán fájdalmasabb lesz, mint gondolod, és ha nehéz beszélned még erről, akkor hagyjuk a csudába az egészet, de a Racing Portal nem egy bulvárlap, nem szándékozunk a részleteken csámcsogni. A célunk nem más, mint hogy elmeséljük a nagyközönségnek, hogy telt ez a 14 hónapod. Sajnos egy ilyesfajta interjúban elkerülhetetlenek azonban a fájdalmas sablonkérdések is, de kérlek, nézd ezt el nekem.
Ha megengeded, haladjunk sorjában. Hogyan indult az az ominózus napod?
Pető Sándor: Ugyanúgy, mint máskor. Vártam, hogy elmúljon kilenc óra, kisüssön a nap és meleg időben tudjuk kivinni a lovakat egy munkára. Amikor a lovon ültünk és befordultunk a hosszú egyenesbe, az az utolsó emlékem, utána kiesett minden.
RP: És mi volt ez első emléked, mire emlékszel a baleset utánról?
PS: A műtét végén, amikor kihoztak és elhelyeztek az őrzőben. Ott volt feleségem, Szilvi és a nővérem. Ők beszéltek hozzám, de érthető okokból másra nem igazán emlékszem. Igazából másnap fogtam fel, hogy micsoda komoly balesetet szenvedtem és ez komoly kihatással lesz az életemre.
RP: A baleset legszörnyűbb hozadéka, hogy mai napig nem mozog a lábad és tolókocsival közlekedsz. Borzalmas még feltenni is a kérdést, de mit éreztél, amikor először szembesültél ezzel?
PS: Eleinte napokig nem tudtam ezt feldolgozni. Úgy voltam vele, hogy most volt ez a műtét, jön egy kis rehabilitáció és utána én majd megyek a magam útján tovább. Szépen lassan aztán leülepedett és tudatosult bennem, hogy nem tudok egyelőre lábra állni és lehet, hogy hónapokat vagy éveket is igénybe fog venni, mire talán rendbe jövök.
RP: Mit mondtak, mivel bátorítottak az orvosok, a nővérek?
PS: Igazából nem mondtak nekem semmit. Nyilván próbáltak belém egy kis életet lehelni, de az orvosok konkrétan megmondták, hogy nem varázslók és nem tudnak semmit ígérni.
RP: Nem titok, hogy a szakma megmozdult. Nem kizárólag a pénzgyűjtésre gondolok, hanem a kórházban is sokan látogattak. Gondolom ez erőt adott, de hogy csapódott le mindez benned?
PS: Nagyon megtisztelő volt ez a megmozdulás, főleg mikor az intenzívre kerültem és élet halál között voltam, mert akkor hirtelen nagyon nagy szükségem lett vérre. Másnap a Péterfy Sándor utcai kórházban, ahol lehetett vért adni számomra, alig másfél óra alatt betelt egy A/4-es lap a véradók névsorával. Egészen megható volt látni, hogy az ország minden részéből pl. Salgótarjánból, Győrből, Nyíregyházáról is adtak vért számomra, amit ezúton is köszönök. Ez nagyon csodás dolog volt. Azonban nem sokkal a csodálatos összefogás után összeomlott a keringésem és bekerültem az intenzív osztályra, ahol négy napig csak gépek vettek körül és valóban
élet –halál között voltam.
Ez borzasztó volt. Borzasztó.
RP: A legnagyobb erőt családodból meríthet(t)ed. Elképesztő, hogy feleséged, Szilvi milyen áldozatokat hozott. A három gyermekről való gondoskodás és munkája mellett minden áldott nap ment hozzád a budakeszi rehabilitációs intézetbe….
PS: Ez így van. Amikor átkerültem Budakeszire, Szilvi minden nap több órát benn töltött nálam, de ennél sokkal többet is tett. Igazából megtanulta a gyógytornászoktól, hogy pl. miként kell az én lábamat kimozgatni, tornáztatni és sok minden másnak a csínját-bínját megtanulta az ápolónőktől, ami az én gyógyulásomat a mai napig, immár itthon is segíti. Emellett 12 év után vezet újra autót, hogy megkönnyítse az életemet és még hat órában dolgozik is. Soha nem tudom neki eléggé megköszönni mindezt, amit értem, vagyis inkább értünk tesz. Szilvi mellett persze nagy fiam, Dávid is már nagy segítség a lakásban és a ház körüli dolgokban.
RP: Én is látogattalak Budakeszin és nekem azt mondtad, hogy a délelőttök még viszonylag gyorsan eltelnek, a gyógytornával és a vizsgálatokkal, de utána feltűnően belassul az élet és nehezen telnek a percek. Sokat vívódtál, gondolkodtál ezen időszakban?
PS: Igen, igen. Sajnos az volt a baj, hogy a délutáni, ebéd utáni percek nagyon lassan mentek. Valóban nagyon sokat gondolkodtam ezen időszakban, míg Szilvi esténként meg nem érkezett.
RP: Azok után, hogy a karácsonyt szeretteid körében töltötted, 2019 rémálomszerűen indult számodra, hiszen január 1-én elhunyt édesapád. A veled történtek miatt hogy érzed, nehezebb volt feldolgoznod ezt az egyébként feldolgozhatatlan csapást?
PS: Akkor mindkét részére válaszolnék a kérdésnek. A kórteremben minden betegtársammal érthetően nagyon vártuk már a karácsonyt. Az, hogy a gyerekekkel voltam több napon át, ez elképesztően sok erőt adott. Én azt mondtam, hogy nem is kérek semmiféle ajándékot, nekem ez az ajándék, hogy együtt leszünk.
Édesapám halála viszont sajnos még mélyebbre lökött a szakadékba. Nekem 2-án kellett volna visszamennem a kórházba, de így nyilvánvalóan maradtam a temetés utánig. Mély depresszióba estem. Hetekig képtelen voltam feldolgozni.
RP: Hogyan próbáltál meg túllendülni ezen a fájdalmon? Mi volt a legfőbb menekvési útvonalad? A családon kívül mi tudta leginkább elterelni a gondolataidat a gyászról?
PS: Hála istennek az idő alatt Szilvi itthon volt velem és ő próbált mindenféle rossz gondolatot távol tartani tőlem, mert az agyam valóban kalandozott. Akkor lettem hirtelen felnőtt, hiszen a mondás ugye úgy szól, hogy a gyermek akkor válik felnőtté, ha elveszti a szüleit. Komoly depresszióba estem, és gyógyszeres kezelésre szorultam.
Sajnos édesapám már több mint fél éve kórházban volt és halogattam a találkozást vele. Nem szerettem volna ugyanis, hogy engem tolókocsiban lásson. Így elkéstem….Soha többet nem találkoztunk. Ez okozta az igazi traumát bennem, hogy még el sem tudtam tőle búcsúzni.
RP: Úgy tudom még hosszú hónapokkal a baleset után is képtelen voltál kimenni Alagra. Nem sikerült még addigra sem feldolgozni fejben a történteket?
PS: Igen. Igazából ez úgy történt, hogy hétvégenként már sokszor hazaengedtek Budakesziről, de valóban nagyon nehezen szántam rá magam, hogy kimenjek a lovakhoz. Viszont az első kilátogatásom úgy történt, hogy főnököm, dr. Ecsedi Ferenc és barátaim szerveztek nekem egy meglepetés névnapi bulit ott az istállónál. Kimentem, de azon nyomban sírva is fakadtam, mert szuper érzés volt látni a lovakat, a kedvencemet Royal Silver Moon-t is, és természetesen a barátaimat is. Ezt követően már alig vártam, hogy újra és újra mehessek ki.
RP: A lovak és a versenyistálló ezek szerint már ott motoszkált a fejedben…
PS: Abszolút. Igaz titokban, de készültem a visszatérésre. Néztem a propozíciót, kerestem a versenyeket a lovaknak és éreztem ismét azt a régi izgalmat.
RP: Szemmel látható, hogy örömödet leled a közösségi médiában. Elkészítetted az Ecsedi/Pető istálló facebook oldalát, de hogyan telnek most a napjaid? Beavatnál minket a menetrendedbe a reggeli felkeléstől az esti lefekvésig?
PS: Már régóta terveztem ezt. Azért hoztam létre, hogy a tulajdonosok és a nagyközönség lássa, hogy ez a kis istálló még mindig talpon van, eredményeket ér el. Sok más trénernek is van ilyen, szerintem nagyon jó ezt nézegetni, én legalábbis nagy örömömet lelem benne.
A napirendem: reggel, még mielőtt Szilvi elindul dolgozni, egy nagy tornával kezdek. Lábmozgatás, erősítő tornák stb. Majd még reggel felhívom a csapatot az istállóban és elmondom, milyen munkát kérek tőlük. Délelőtt ismét tornázok, majd a jó levegőn töltöm az időmet, ha az időjárás ezt megengedi. Ahogy végeznek Alagon a munkával, ismét átbeszéljük a napi történéseket. Fényképeket, videókat küldenek. Majd jönnek haza a gyerekek az iskolából. Sokat tanulok, velük utána pl. együtt kertészkedünk és sok közös programunk van. Én mindig egy örökmozgó ember voltam, így csak kevés dologban tudok nekik segíteni, de a lényeg, hogy együtt vagyunk. Este újra tornázom. Van ilyen állógépem, amivel az állást gyakorlom egy órán át.
RP: A házatok most abszolút át van alakítva, hogy a tolókocsival tudj benne közlekedni, de ennek ellenére a napi rutinban mi a legnehezebb feladat számodra?
PS: Igyekszem napi szinten mindent egyedül elvégezni, de nem tagadhatom, kell bőven segítség, például a fürdésben. A legnehezebb azonban nem ez, hanem az, hogy nagyon sokat vagyok egyedül.
RP: Név nélkül, van olyan személy, aki nem keresett fel sem a kórházban, sem azóta és ez fájdalmas számodra?
PS: Igen. Vannak olyan emberek, akiktől elvártam volna, hogy meglátogassanak vagy érdeklődjenek felőlem. Ezt hónapokig nem tették meg és ez bizony fájt nekem.
Szerencsére családomon kívül a legnagyobb segítséget Ecsedi Ferenc és családja nyújtja nekünk a mai napig. A mindennapjaimat a mai napig élhetőbbé teszik, fáradhatatlanul és folyamatosan segítik a helyzetemet. Nem hinném, hogy van még egy ilyen tulajdonos a lóversenysportban. Feri bácsi nagyon bízik bennem és folyamatosan a folytatásra ösztönöz. Ezért is frissíti az állományt.
Ecsedi Sebestyént, Mátrahegyi Gyulát, Paizs Gábort, Gönczi Rebekát, sőt Rebeka egész családját, Orsit és Szabit hatalmas köszönet illeti. Egy pillanatra sem feledkeztek meg rólunk és mai napig nem csak nekem, de az egész családomnak segítenek. Köszönet az istálló dolgozóinak a sok munkáért, amit a lovakért és értem tesznek. Még véletlenül sem szeretném kihagyni Deczki Zoli barátomat, aki a balesetem óta oly sok dolgot vett a vállára és próbál engem helyettesíteni ebben a nehéz időszakban.
A rosszabbik része viszont sajnos, hogy a vezetőségben a hátam mögött próbálnak célozgatni rá, hogy ezt az “idomárkodást” nekem be kellene fejezni, mert ezt így nem lehet csinálni. Az elmúlt időszakban rengeteg dolgot elintéztem telefonon (pl. takarmányrendelés és egyebek), de az emberek nagy része képtelen elfogadni, hogy a fogyatékkal élő emberek teljes mértékű munkát tudnak végezni.
RP: De hát ez butaság. Tucatnyi idomárt mondok, aki kerekesszékből dolgozik a világban.
PS: Persze. Én is láttam Svédországban ilyet.
RP: Hol tartunk most a gyógyulásodban? Van valamiféle orvosi kontrollellenőrzés, ahol meg kell jelenned bizonyos időközönként?
PS: Orvosi kezelés alatt nem állok. Gyógytornával és akupunktúrás kezeléssel próbálok előrehaladni.
RP: A versenyistállóban a lovakat tekintve komoly létszámleépítés zajlott, de mégis azt mondám: rég várhattál ennyire optimistán egy új szezont, hiszen nem kevesebb, mint három remek kétévesed mutatkozott idén, sőt Newmarketből is érkezett melléjük kettő. Milyen reményekkel tekintesz a 2020-as esztendő elé?
PS: Igen. Most 10 lovunk van. Igen. Évekkel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy minden kétévesem versenyt tudott nyerni. Mahill megnyerte a Kerekes Gábor Emlékversenyt…..
RP: …ahol idén másodikok lettetek…
PS: Igen, és akkor Mahill mögött Szombatesti Lány második volt, azaz házi befutót hozott.
Az ideiek közül Marlon komoly formákat futott, Canada minden futására pénzt szerzett és Avignon is egy szép reményekre jogosító kanca. A tárgyilagossághoz tartozik, hogy az év elején viszont adósak maradtunk a jó eredményekkel, hiszen nem tudtam látogatni az istállót és nem tudtuk a magunktól elvárt eredményeket hozni. Furcsa most számomra, hogy a földről kell tréningeznem, hiszen mindig aktívan részt vettem a munkában és pontosan éreztem mi lakozik a lóban, most pedig a lovasok szavaira kell részben hagyatkoznom. De sokszor készítek videókat a lovakról és otthon kielemezem, miként mentek. Valóban, komoly reményekkel tekintünk a 2020-as szezon elé, bár ne felejtsük el, még ez sem ért véget.
RP: Motoszkál még benned rossz érzés, mikor reggel behajtasz a tréningközpontba?
PS: Nem. Sőt örülök, mikor kinn vagyok és látom a lovakat. A rossz az, hogy nem tudok felülni rájuk, viszont autóval egészen a pályáig kimegyek és látom a munkáikat.
El kell mondanom, elsősorban az ellendrukkereimnek, hogy nekem a trénerkedés az életem.
Ebben a nehéz helyzetben ez ad nekem erőt. Én csak ehhez értek, én mást nem tudnék csinálni. Amennyiben nem tudnám folytatni az idomári tevékenységemet, talán már fel is adtam volna az egészet. Nagy öröm számomra, hogy idomár kollégák keresnek és örülnek, hogy egyre többet látnak. Nagyon jó érzés.
RP: Akkor ez is sokat dob a gyógyulásodon…
PS: Igen, sokat, de igazából „a rehabon” is látogattak a kollégák, ügetős barátok és mások is. Nagyon nagy erőt adnak nekem ezzel.
RP: Sanyi! Nem köthető személyedhez, de hogy értékeled Nancho sporttörténelmi győzelmét?
PS: Fantasztikusan jó érzés, hogy egy ilyen nagy versenyt, egy magyar idomítású ló meg tudott nyerni és komoly formákat igazoló lovakat tudott maga mögé utasítani. A megfelelő szakmai hozzáértés és felkészítés meghozta a megfelelő jutalmát. Gondolom másoknak is jó érzés ez ilyenkor, hogy magyarok vagyunk, és végre van egy olyan siker, egy Group 1-es győzelem, amelyre az egész világ felfigyelt. Gratulálok a tulajdonosnak, idomárnak és az egész csapatnak, akik részt vettek a felkészítésében, mert ez egy fantasztikus siker. Bár mások is átélhetnék ezt a csodálatos érzést.
RP: Mit üzensz a régi harcostársnak, Varga Zolinak?
PS: A gyomrom szorult össze, amikor meghallottam mi van vele. Tegnap is gondoltam rá, mert tegnap volt születésnapja. Nagyon sajnálom, és drukkolok a felépüléséért. Én igazán át tudom élni saját tapasztalatból, milyen az intenzív osztályon lenni.
RP: Nagyon köszönjük, hogy rendelkezésre álltál, és elnézést, ha felszakítottunk fájó sebeket. Az egész lovas társadalom nevében mondhatom, hogy mielőbbi felépülést kívánunk.
PS: Köszönöm szépen a kedves szavakat és köszönöm a megkeresést.
Kronológia:
A baleset – 2018. szeptember 18., az alagi tréningpályán – 7,5 órás operáció a Honvédkórházban
Átszállítás Budakeszire, a rehabilitációs intézetbe – 2018. október 1.
Veseműtét – 2018. október 28.
Keringése leállt – élet halál között volt: 2018. október 29-től négy napon át.
Távozás Budakesziről – 2019. március 29.
Első (újra)látogatás a Kincsem Parkban – a 2019. évi kapunyitón
Első alagi edzésvezetés a baleset után – 2019. május
Pető Sándor 1970. június 21-én, Budapesten született. Tatán tanult lótenyésztőnek, a lóverseny-vállalatnál 1987-ben kezdett dolgozni, Horák Jánosnál. Első versenye 1987. november nyolcadika, édesanyja születésnapja, és 32 esztendővel később ugyanezen a napon vettük fel az interjút. 1996-97-ben Svédországban lovagolt, majd 1998-ban hazatérvén Aperianov Zakariásnál dolgozott. 1999 és 2006 között több istállónál volt zsoké. 2007 januárjától idomárlovas, majd az Ecsedi istálló trénere. 100. győzelmét Ajánlott jegyzi Bakos Gáborral, a 150.-et Gönczi Rebeka Marlonnal.
Pető Sándor - Sereg András – 2019. november. Minden jog fenntartva! ©