Gönczi Rebeka

Exkluzív interjút adott a Racing Portalnak a sérüléséből lábadozó zsoké.

Kedves Olvasóink!

Engedjék meg, hogy egy rendhagyó bevezetővel kezdjük Rebeka riportját.

Sokat beszélgettünk a szerkesztőségben arról, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, hogy Pető Sándort megszólaltassuk, azaz amikor lelkileg talán készen áll már egy nagy beszélgetésre. Mivel Sanyi az idei esztendőben már folyamatosan ott van a Kincsem Parkban – 14 hónap elteltével – elérkezettnek véltük az időt, és ő örömmel vállalta is az interjút.

Akik olvasták, azok tudják, hogy a legfőbb segítői között megemlítette Rebekát és családját, és így jött számunkra az ötlet, hogy bizony ezt a magas labdát illő lenne lecsapni, hiszen ő, majd napra pontosan egy évre (szeptember 18 – szeptember 8) Sanyi bukása után szenvedett vérfagyasztó balesetet a Kincsem Parkban, és ő is most lábadozik sérüléséből.

Természetesen Rebivel is többször egyezettünk, hogy készen áll-e már lelkileg erre, sőt a kérdéseket is előre elküldtük neki, és nagy örömünkre ő is beleegyezett, hogy egy rendhagyó interjút ad a Racing Portalnak, amit ezúton is köszönünk.

Racing Portal: Rebi! Köszönjük, hogy rendelkezésünkre állsz. Mit szólsz az imént elhangzottakhoz, hiszen a Te életed már a kettőtök balesete előtt több helyütt összefonódott Sanyiéval?
Gönczi Rebeka: Megható számomra, hogy Sanyi után következem ebben a sorban, mert Ő az egyik legnagyobb példakép számomra. Valóban már a balesetünk előtt kiváló kapcsoltunk volt, ami a 2016-os amatőr Európa-bajnoki futammal kezdődött, ahol én Perfect Too-t húztam, akit sajnos le kellett jelenteni. Mai napig emlékszem, hogy odajött hozzám Sanyi és ezt mondta: “Tündérkém! Ne szomorkodj, hogy Ő most nem fut, de legközelebb, adok neked egy lehetőséget, megígérem.” Be is tartotta az ígéretét. Mindez nagyon jellemzi Őt, hogy amit Ő mond az úgy is lesz, és a következő amatőr versenyben már meg is kaptam Bistry nevű lovát. Igaz kikaptunk, de ő bátorított és ezt követően már sokkal több lehetőséggel tisztelt meg.

RP: Hogy felkészülhess mire számíthatsz majd, már a megjelenés előtt elküldtük neked a Pető interjút, amit te azon melegében, nem kevesebb, mint öt alkalommal el is olvastál. Olyan nagy hatással volt rád? Milyen érzelmeket váltott ez ki belőled?
GR: Igen. Hatalmas hatást gyakorolt rám ez az interjú. Ahogy nyilatkozta is neked, mi az egész családommal próbáltunk végig mellette és a családja mellett állni ebben a szörnyű időszakban. Mai napig emlékszem erre a tragikus napra. Ha jól rémlik, keddre esett és akkor kaptam a hírt, hogy a tréningközpont területére leszállt egy mentőhelikopter, és amikor megtudtam, hogy Sanyiért, akkor tényleg nagyon megrökönyödtem én is, és úgy gondolom, hogy az egész szakma. Még most is, hogy erről beszélek, tetőtől talpig ráz a hideg. Itt szeretném elmondani: mindig is felnéztem rá. Egy szavahihető és karakán embernek ismertem meg, akinek hatalmas a szakmai tapasztalata, de a baleset után nekem még nagyobb, már-már hatalmas példaképemmé vált.

Akkora erő lakozik benne, hogy én biztos vagyok benne, hogy lábra fog állni és úgy fog idomári utasítást adni nekem és másoknak a ringben. Ebben én 1000%-ig biztos vagyok!

RP: Így legyen! Sanyinak is elmondtuk, hogy vannak olyan bugyutának tűnő kérések, amiket egyszerűen muszáj feltenni. Most is egy ilyen jön. Mi az első emléked a bukás után, illetve előbb még talán, hogy meddig emlékszel az ominózus futamra. Észleltél már valami problémát a verseny során?
GR: Semmi bajt nem éreztem Reddel kapcsolatban, pedig rólam sokan tudják, hogy mennyire figyelek a lóra a verseny közben. Azt tudtuk, hogy nehezebben kap lábra, de semmi mást nem éreztem. Sajnos.

A verseny közben az utolsó képem az, hogy befordulunk a célegyenesbe, elkezdem kézzel lovagolni, majd egy pillanattal később már jön a föld. Innentől teljes képszakadás. Az első emlékem a kórházból van, de fontos megemlíteni, hogy nem sok. Inkább csak foszlányok.

RP: Redet jól ismerted, hiszen a Csupor istállóban dolgozol. Munkában is lovagoltad korábban?
GR: Sohasem ültem rajta. Mindig nagyon tetszett nekem, de a tulajdonosa lovagolta. Szerettem volna már többször is ülni, de sosem jött úgy ki, hogy rákerülhessek versenyben. Boldog voltam, mikor kiderült, hogy én lovaglom, és itt kell elmondanom, hogy ez a beszélgetés most ugyan rólam szól, de végtelenül sajnálom, ami ezzel a kedves lóval történt, és mai napig szinte minden nap eszembe jut.

RP: Az Országos Baleseti Intézetbe kerültél. Mi volt a pontos diagnózis, mert ellentmondó hírek érkeztek, főleg a tört csigolyák számát illetően?
GR: A pontos diagnózis közép-súlyos koponyasérülés, aminek következtében a koponyámon belül vérömleny alakult ki, zúzódott a bordám és három (1,7,11) csigolyám eltört.

RP: Nem csak a közösségi médiában mutatkozott meg elképesztő népszerűséged, hanem a kórházban is. Talán emlékszel rá, én is bementem hozzád, de minimum egy órán át oda sem tudtam menni az ágyadhoz, annyian voltak körülötted. Már arra gondoltam, hogy sorszámot fogok osztani, hogy mindenkinek jusson egy perc veled. Így azért könnyebben teltek az órák gondolom, még ha fáradékony is voltál akkoriban…
GR: Nagyon kevés mindenre emlékszem ebből. Kis képek villannak be, pl. hogy Tisza Roli nyerte azt a futamot, ahol mi balesetet szenvedtünk és gratuláltam neki, de tényleg csak képfoszlányok vannak meg ezen időszakból. Anyáéktól tudom csak, hogy mennyien voltak bent és ez igazán megható számomra, hogy milyen sokan kerestek és üzentek.

RP: Nem kérdés, hogy az ember mielőbb szeretné elhagyni a kórházat, de számomra kissé félelmetes volt, hogy vasárnap este bevittek, ugyan operálni nem kellett, de már hétfőn tudható volt, hogy szerdán hazaküldenek. Mi volt a szigorú, orvosi elbocsátó szép üzenetben?
GR: Ahogy mondtam én ebből semmit nem tudtam, de anyáék is meg voltak ettől kicsit ijedve. Nyilván az orvosi-team így látta jónak. Három hónapig szigorúan viselnem kell a nyakmerevítőt és a hátmerevítőt (korzett). Utóbbit alváskor levehetem, de még az arra is kemény szabályok vonatkoznak: csak két oldalamon, de inkább háton javasolt aludnom. A szigorú tiltások között volt a TV és a telefon. Egyiket sem bámulhattam, bár utóbbit azért kómás állapotomban is ellopkodtam néha és igyekeztem válaszolni az érdeklődőknek. Az első versenyhétvégét (szeptember 15 – a szerk.) még nem engedték nézni, de a futamokat hallgattam.

RP: Hazai környezetben, Nyíregyházán folytatódott a rehabilitációd. Mesélnél egy átlagos napodról?
GR: Fontos elmondanom, hogy nem csak a kórházban történtekre nem emlékszem, hanem a baleset utáni első 9 nap nekem teljesen kiesett, így az első nyíregyházi napok is. Többen látogattak, többekkel beszélgettem, de ezekből is csak képfoszlányok vannak meg. A napjaim könnyen összefoglalhatóak: anya elmondásából tudom, hogy nagyon gyorsan, szinte kapkodva habzsoltam valami keveset és máris feküdtem vissza. Szinte egész nap aludni akartam.

RP: Édesanya legendásan isteni főztje és a hirtelen „elmaradt” edzések miatt, nem kellett aggódnod, hogy felszaladnak rád a kilók?
GR: Ez abban az állapotban egyáltalán nem foglalkoztatott, pedig a való életben nekem rengeteget kell koplalnom és edzenem, hogy egyáltalán az 55 kilót hozni tudjam. Most azonban, mielőtt felvettük az interjút megmértem magam: ebben a merevítőben és ruházatban 54,5 kiló vagyok, azaz fogyok. Ez ugye ezt jelenti, hogy kb. 53 kiló lehetek, amire nagyon nem vagyok most büszke, hiszen valóban sosem voltam még ennyi, de ez a súly a leépült izmokat is jelenti, márpedig én rengeteget küzdöttem ezért, hogy ezt az izomzatot és fizikai állapotot elérjem. Tisztában vagyok vele, hogy ez majd kétszeres befektetéssel fog járni, hogy visszanyerjem a régi formámat, amikor majd megkapom az engedélyt a sportolásra.

RP: Az előbb már érintettük, hogy figyelve a közösségi médiát, valami egészen elképesztő mértékű szeretet áradt feléd. Egyértelműen Te vagy ma a magyar lóversenyzés egyik legnépszerűbb alakja. Ez erőt adott inkább vagy azon állapotodban kissé nehézkes volt mindenkinek válaszolni?
GR: Egyáltalán nem volt teher, sőt végtelenül jól esett, hogy ennyien kerestek. Talán nem mindenki tudja rólam, de én nagyon szeretem a gyerekeket. Többen is küldtek rajzot sőt még videóüzenetet is, és amikor ezt a mérhetetlen sok ajándékot és videót megkaptam ez rengeteget segített a gyógyulásomban és igazán sok erőt adott.

RP: Újabb Sanyival való párhuzam, hogy nálad elmaradt valaki olyasvalakinek a hívása, látogatása, akitől ezt elvártad volna?
GR: Igen, sajnos nálam is van ilyen, akitől elvártam volna, és jól esett volna, ha keres, de igyekszem erre nem koncentrálni és azokkal a tündéri emberekkel foglalkozni, akiknek talán picit fontos vagyok és figyelnek rám a mai napig.

RP: Te, aki a szó jó értelmében egy megszállott élsportoló vagy, hogy dolgoztad fel lelkileg a – sérülésed mellett természetesen – , hogy napi 22-23 órát passzívan – ágyban fekve – töltesz és mivel múlattad leginkább az időt?
GR: Igazából sehogy nem múlattam. Ahogy az imént mondtam, ha nem aludtam éppen, akkor a lovak és a lóverseny segített túljutni a hosszú-hosszú perceken, no meg persze rengeteget idegeskedtem az egyetem miatt. Végig ott volt velem négylábú barátom, Mike a kutyám, aki tényleg vigyázott rám, még éjjel a mosdóba is elkísért. Szórakoztatott és próbálta elterelni a gondolataimat.

Amikor már emlékeztem mindenre az előző napról, onnantól az egyetemről való hiányzás kezdett foglalkoztatni és nyomasztólag hatni rám. Éreztem, hogy esik ez az egész ki a kezeim közül, mert igyekeztem ugyan kapcsolatot tartani a csoporttársakkal, de hogy nem vagyok jelen az egyetemen ez nagyon nyugtalanított.

RP: Három hetet sem töltöttél otthon és vissza kellett térned Budapestre, hiszen nem kívántál félévet halasztani. Mondd el kérlek az olvasóknak, amikor alig tudtál még ülni is és a fejedet ért hatalmas ütés miatt még memóriazavaraid is voltak, miért nem akartál még hallani sem arról, hogy halassz egy félévet a Corvinuson?
GR: Anya egy olyan édesanya, aki igazából motiválja az embert, de még ő is azt tanácsolta halasszunk, mert aggódik értem, de én semmiféleképpen nem akartam erről hallani.

Hogy nem csak egy részt, a versenysportot veszítek el életemnek ezen rövid szakaszában, hanem még a másikat is, azaz a tanulmányaimat, emiatt erről hallani sem akartam.

Gondolj bele! Hol tudtam volna teljesíteni? A lovaglás nem tudom mennyi időre kiesett az életemből, ha az egyetemen is halasztok mit csináltam volna? Azt tűztem ki magam elé, hogy legalább az egyik feladatomat, azaz az egyetemet 80%-osan tudjam „hozni”. Ezt fontosnak tartottam, bár valóban nagy nehézségek árán tudom csak prezentálni a kötelezőket, azaz a beadandókat és a zh-kat, de legalább tudom, hogy csinálok valamit és ez igazán fontos számomra.

RP: Elképesztően pozitív személyiség vagy és ez a kérdezőre is ráragad ha veled beszél, de azt nem értem, hogy tudtál egyáltalán bejárni, mikor addig szinte a lakást sem hagytad el?
GR: Anyáék mellett természetesen páromnak, Gabinak (Paizs Gábor– a szerk.) köszönhetek a legtöbbet. Sőt, Gabi családjának is, mert ha be kell mennem, valahogy biztosan bejuttatnak az egyetemre. A legelső napon, mikor még csak alig 10 perce ültem a kocsiban, már rosszul voltam, nagyon fájt a hátam és jött az akkoriban már szokásosnak nevezhető hányinger fejfájással karöltve. Az orvos nem véletlenül tanácsolta, hogy feküdjek minél többet, de három héttel a baleset után nekem már ülnöm és figyelnem kellett. Ez valóban hatalmas erőfeszítést kíván tőlem, de hétről-hétre erősebb vagyok.

RP: Jól sejtem, hogy az egyetem fizikai megpróbáltatásai mellett lelkileg a vasárnapokat volt legnehezebb „túlélni”, hogy csak az interneten láttad a barátaidat, versenytársaidat a Kincsem Parkban rivalizálni?
GR: Abszolút. Nehéz ez, mert bennem hatalmas a versenyszellem, és a lovak imádata. Szörnyű most ezt látni, hogy nem lehetek része ennek a körforgásnak. Főleg ezért, mert vérzett kissé a szívem, de persze nagyon büszke vagyok Államfő St. Leger győzelmére. Mint utólag megtudtam én lovagoltam volna őt. Csikó kora óta ismerem, hiszen Gajdos Zsolt nem csak a futtatója, de a tenyésztője is és szinte meseszerű lett volna annak az istállónak nyerni egy ilyen kiemelt versenyt, ahonnan az egész karrierem elindult. Az egyik szemem sírt a másik nevetett, de igazán boldog voltam, és innen is hatalmas gratuláció ezért a sikerért.

RP: Beszéljünk kicsit a 2019-es szezonodról. Túlzásnak érzed, ha azt mondom: sok 21 éves zsoké csak álmodhat ilyen évről, természetesen a balesetet leszámítva? Két klasszikus győzelem adatott meg neked, és még most is 13. vagy úgy a zsokérangsorban, hogy több mint két hónapja nem lovagolsz.
GR: Igen, kicsit azért túlzás. Elsősorban természetesen a lovaknak és az őket felkészítő csapatoknak, a trénereknek tartozom köszönettel. A korrektséghez tartozik, hogy balesetem előtt én nem nyertem sok versenyt, összesen hatot, de ugye ebből kettő kiemelt figyelmet kapott (a mindkét képen látható) Lili révén (Hazafi díj, Kancadíj), és a győzelmek mellett ugye másodikok lettünk a derbyben. Ezért mondom, hogy csak részben értek veled egyet, mert Lili a 2019-es évem megmentője és a királynője, aki megkoronázta ezt az esztendőmet.

Akárki megkérdezte 2018-ban, hogy mik a legfőbb célkitűzéseim 2019-re, mindenkinek azt válaszoltam: szeretnék minél több kiemelt futamban a dobogón végezni. Ez megtörtént, hiszen a baleset előtt minden nagy versenyben dobogón végeztünk lovaimmal. Büszke vagyok rá, hogy ez a célkitűzésem megvalósult és itt elsősorban a derby második helyére gondolok.

A legfontosabb: ezeket a versenyeket és helyezéseket nem én nyertem, szereztem meg! A lovak segítettek hozzá és nem győzök nekik elég hálás lenni.

RP: Mai egészségi állapotodban, mikor lesz realitása annak, hogy folytasd a zsoké-pályafutásodat? Korai még erről beszélni?
GR: Azt gondolom, joggal bízhatok abban, hogy az állapotomban rohamos javulás fog bekövetkezni. Magam úgy vélem, hogy napról napra erősebb vagyok, bár a rosszullétek még mindig gyakran előjönnek. Három hónapig viselem ugye a merevítőket, majd folyamatos gyógytorna vár rám és ezt követően szép lassan kezdhetem meg a sportolást. Szeretnék ott lenni a 2020-as galopp kapunyitón az öltözőben a többiek között, de nem civilben, hanem már zsokédresszben.

RP: Negyvenedik győzelmedet Maronka Gábor egyik lovának, Blokádnak köszönheted. Akkor nyilatkoztad nekünk, hogy megtisztelő volt számodra, hogy az ő idomítottjára kerültél. Hogy láttad Nancho sporttörténelmi sikerét?
GR: Hatalmas büszkeséggel töltött el. Itthon telefonon néztem a versenyt és ordítottam a telefon felé, hogy megőrizze a célig az előnyét és tartson ki a végsőkig. Büszke vagyok ilyenkor arra, hogy magyar vagyok és az egész magyar nemzet, de a lovas szakma mindenképpen büszke lehet ezekben a napokban a magyarságára. Ezúton is szeretnék nekik gratulálni, hiszen ez szinte egy felfoghatatlanul hatalmas eredmény nem csak a lónak, de az egész csapatnak. Egészen borzongató érzés a világ legnagyobb szaklapjaiban olvasni erről a győzelemről, ahol mindenütt ki van hangsúlyozva: magyar ló bizony ilyet még nem ért el. Hatalmas nagy eredmény.

RP: Mivel még most is fáradékony vagy még, ezért az utolsó kérdés: hogy vagy most? Mi a helyzet a fejedet ért ütés következményeivel, és a fizikai állapotoddal?
GR: Egyre erősebbnek érzem magam, de sajnos ezek a fejem miatt kialakuló napi rosszulléteim (hányinger, fejfájás, kiver a víz) még nem akarnak eltűnni és a hátam is nagyon elfárad a nap végére, de optimista vagyok. Úgy vélem ez már egy szép eredmény. Pár hete voltam kontrollvizsgálaton. Rendben zajlik a gyógyulásom. 1-2 órára már levehetem a nyakmerevítőt, de a hátmerevítővel még nem ez a helyzet. Pont, amikor az interjú második része kerül ki a Racing Portal-ra, aznap megyek újabb orvosi kontrollra.

RP: Még 100 kérdésünk lenne, de megelégszünk most ennyivel. Köszönjük, hogy rendelkezésünkre álltál és természetesen nem kívánhatunk mást, mint mielőbbi teljes felépülést.
GR: Köszönöm a megkeresést. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik kerestek, üzentek, és a mai napig támogatnak. Neveket nem fogok mondani, de elsősorban a családomnak, a kollégáknak a pályáról, a lóversenyzés barátainak, hiszen valóban nagyon megható az érdeklődésük és úgy vélem, ők mindannyian hozzájárulnak a gyógyulásomhoz.

“Bármilyen tehetséged van, használd azt: az erdő is nagyon csendes lenne, ha csak azok a madarak énekelnének benne, akik a legjobban tudnak énekelni.”
Henry Van Dyke

Gönczi Rebeka – Sereg András – 2019. november – Minden jog fenntartva! ©

Képek: ZLPhotos, Rebi facebook

Írtuk két részben 2019. november 20-21-én.